A KÉT TESTVÉR
Volt
egyszer két testvér, az egyik gazdag, a másik meg szegény. A gazdag
aranymíves volt és gonosz szívű; a szegény söprűkötésből élt, s jó és
becsületes ember volt. Ennek a szegénynek volt két fia, két ikertestvér;
úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik tojás a másikra. El-eljárogattak
gazdag nagybátyjuk házába, és rendszerint kaptak ott valami kis
ételmaradékot.
Egyszer
a szegény ember rőzséért ment az erdőbe. Az egyik fán megpillantott egy
különös madarat: színarany volt s olyan szép, amilyet még sosem látott.
Fölkapott egy kavicsot, megcélozta, és el is találta, de éppen csak
annyira, hogy a kő egy kicsit meghorzsolta a madár tollát. A madár
elrepült, de egy aranytoll lehullott a szárnyából a földre. A szegény
ember fölvette, és elvitte a gazdag testvérének.
-
Ez bizony színarany - mondta az, és sok pénzt adott neki érte. Másnap a
szegény ember fölmászott egy nyírfára, gallyat akart szedni róla.
Egyszerre csak megrebbent a lomb, és kirepült belőle az aranymadár. A
szegény embernek nem sokat kellett keresgélnie, hamarosan rábukkant a
fészekre. Egy tojást talált benne, színtiszta aranyból. Fogta, azt is
elvitte a bátyjának.
-
Színaranyból van ez is - mondta a gazdag testvér, s megint megadta
busásan az árát. Hanem a végén hozzátette: - Most aztán már magát a
madarat szeretném.
A
szegény ember harmadszor is kiment az erdőbe, s mikor látta, hogy a
madár most is ott ül a fán, fölkapott egy kavicsot, s úgy megdobta, hogy
nyomban leesett. Fölvette, elvitte a testvérének, s kapott érte egy
nagy halom aranyat.
"No
ezzel már kezdhetek valamit" - gondolta, és elégedetten hazament. Az
aranymíves azonban agyafúrt ember volt, nagyon jól tudta, miféle jószág
ez a madár. Beszólította a feleségét, s így szólt hozzá:
- Süsd meg nekem az aranymadarat, de vigyázz, nehogy valami híja legyen! Az egészet mindenestül én magam akarom elfogyasztani!
Tudta
ugyanis, hogy aki ennek a madárnak a szívét meg a máját megeszi, az
élete fogytáig minden áldott reggel egy aranyat talál a vánkosa alatt.
Az
asszony megkopasztotta a madarat, nyársra húzta, és sütni kezdte.
Közben azonban valami dolga akadt odakint az udvaron. Azalatt a
söprűkötő két gyereke beszaladt a konyhába. Kíváncsian nézték a nyársat,
forgattak rajta egyet-kettőt, szimatolták a jó sültszagot, és nagyon
megkívánták a madárpecsenyét. És mert a forgatás közben két darabka
lepottyant a serpenyőbe, azt mondta az egyik:
-
Együk meg ezt a pár falatkát, nagyon éhes vagyok, úgysem veszik észre.
Neki is láttak nyomban, egyik az egyik darabkának, másik a másiknak.
Közben visszajött az asszony is. Látta, hogy a gyerekek rágnak valamit.
- Mit esztek? - kérdezte tőlük.
- Két darabka leesett a madárból - felelték -, gondoltuk, azt megehetjük.
-
Jaj nekem! - ijedt meg az asszony. - Hiszen az a szíve meg a mája volt;
mit szól az uram, ha észreveszi, hogy híja van a madárnak!
Gyorsan
levágott egy kiskakast, kivette a szívét meg a máját, rászúrta a
nyársra, s amikor a pecsenye kisült, föltálalta az aranymívesnek.
Az
magára zárta az ajtót, s mohón nekilátott a falatozásnak, először
megette a szívet meg a májat, aztán a combját, a mellét, a szárnyát, nem
hagyott belőle egy falatkát sem.
Másnap
reggel, amint a szemét kinyitotta, első dolga volt, hogy a párnája alá
nyúlt. Hanem egy fia arany nem sok, annyit sem talált alatta.
A
söprűkötő két gyereke még csak nem is sejtette, milyen nagy szerencse
érte őket. Nagyon elcsodálkoztak, amikor reggel egyszer csak kigurult
valami a vánkosuk alól, lepottyant a földre, és csendült egyet.
-
Nézd csak, de szép fényes kis guriga! - kiáltotta az egyik. Hamar
fölvették, akkor látták, hogy arany. Mutatták az apjuknak; az is csak
ámult-bámult: hogyan kerül aranypénz az ő gyerekeinek a feje alá?
A
dolog másnap, harmadnap is megismétlődött. A szegény ember aggódni
kezdett, hogy a végén még baj lehet a dologból; elment a bátyjához, és
elmondta neki, hogy a két fiának minden reggelre egy-egy arany terem az
ágyában.
A gazdag ember rögtön sejtette, mi történhetett.
"Ezek
a hitvány kölykök elették előlem az aranymadár szívét és máját - mondta
magában. - De ez egyszer nem viszik el szárazon: lakolni fognak érte!"
Így szólt az öccséhez:
-
Az a két gyerek az ördöggel cimborál, mert ilyesmi nem történhetik
tisztességes úton. Vigyázz, még nagy bajod lehet belőle; ne tűrd őket
tovább a házadban! Ha te el nem kergeted őket, nekem kell majd rendet
teremtenem a házad táján!
A söprűkötő attól félt, hogy a bátyja végül még elemészti a két fiút.
"Még mindig jobb nekik, ha kiteszem a vadonba, és a sorsukra hagyom őket, úgy talán megmenekülnek" - gondolta.
Nagy
búsan föltarisznyázta a gyerekeket, kiment velük az erdőbe, mintha csak
a favágáshoz vinné őket segítségnek; aztán mikor jól bent jártak már a
rengetegben, fájó szívvel mind a kettőt megcsókolta és elszaladt.
A
gyerekek összevissza futkostak az erdőben, keresték az utat hazafelé,
de hiába, inkább mind beljebb és beljebb tévedtek. Végül is egy vadász
talált rájuk.
- Hát ti kinek a gyerekei vagytok? - kérdezte az tőlük.
-
A szegény söprűkötő fiai volnánk - felelték, s elmesélték neki, hogy az
apjuk nem akarta tovább megtűrni őket a házában, mert minden reggel egy
arany terem a párnájuk alatt.
- Nincs abban semmi rossz - mondta a vadász -, ha amellett becsületesek maradtok, és nem lesztek naplopók.
A jó embernek megtetszett a két fiú, neki magának nem volt gyerekre, hát hazavitte őket magával, s azt mondta nekik:
-
Mostantól fogva én leszek az apátok, én foglak fölnevelni benneteket.
Megtanította őket a vadászmesterségre, az aranyat pedig, ami reggelente a
vánkosuk alatt termett, félretette, hogy hiánytalanul mind meglegyen,
ha majd egyszer szükség lesz rá.
Mikor aztán fölserdültek, nevelőapjuk egy szép napon magával vitte őket az erdőbe.
- Itt az ideje, hogy megpróbálkozzatok a mesterlövéssel. Ha sikerül, fölszabadítlak benneteket, és igazi vadászok lesztek.
Kimentek
a lesre, és sokáig várakoztak, de vad nem mutatkozott. Végül aztán a
vadász észrevette, hogy az erdő fölött ék alakban egy dunnalúdraj úszik.
Odakiáltott az egyik fiúnak:
- Lőj le egyet az ék mind a három sarkáról!
Mindegyik
lövés talált, a fiú kiállta a próbát. Csakhamar feltűnt egy második raj
is, olyan alakban szállt, amilyen egy írott kettes. A vadász most a
másik fiúnak kiáltott át, hogy lőjön le egyet mindegyik sarkáról. Annak
is sikerült, az is kiállta a próbát. Erre a nevelőapjuk így szólt:
- Felszabadítlak benneteket; mától fogva kitanult vadászok vagytok.
A fiúk tanakodni kezdtek egymás közt, mitévők legyenek, mit kezdjenek a szabadságukkal.
- Nem volna szép, ha tovább is a nevelőapánk nyakán élnénk, foglalkozás után kell néznünk - mondta az egyik.
-
Igazad van - felelte a másik -, csakhogy mielőtt beállnánk valahová,
előbb világot kellene látnunk. Hiszen itt élünk gyerekkorunk óta, s ezen
a rengetegen kívül nem ismerünk semmit.
Este aztán, mikor vacsorához ültek, így szóltak a nevelőapjukhoz:
-
Kedves apánk, kitanultuk a mesterségünket, most már egy kicsit körül
szeretnénk nézni a nagyvilágban. Ha megengeded, elindulnánk szerencsét
próbálni.
-
Ez derék vadászhoz illő beszéd - mondta az öreg -, magamnak is ez volt a
kívánságom. Menjetek csak, kísérjen a jó szerencse utatokban! Csakhamar
eljött a búcsúzás napja. A vadász egy-egy jó puskát ajándékozott nekik.
- Vigyetek magatokkal a megtakarított aranyotokból is annyit, amennyi csak kell - mondta.
Elkísérte
őket egy darabon, s amikor végleg búcsút vettek egymástól, még egyszer
megölelte őket, s egy fényes pengéjű kést nyújtott át nekik.
-
Fiaim, ha valaha elválik az utatok egymástól, szúrjátok be ezt a kést
az általútnál egy fába. Amelyikőtök oda visszatér, leolvashatja a késről
a testvére sorsát.
- Hogyan, kedves apánk? - kérdezték a fiúk.
-
Úgy, hogy a kés pengéjének két lapja van; az egyik jelenti az egyiketek
életét, a másik a másikotokét. Ha fényes marad, jó sorsot jelent; ha
megrozsdásodik, az a halál jele.
A
fiúk eltették a kést, és nekivágtak a nagyvilágnak. Nemsokára
bejutottak egy erdőbe. Akkora rengeteg volt, hogy egy nap alatt át sem
bírtak vágni rajta; ott lepte őket az éjszaka. Másnap megint egész nap
mentek, mégsem kerültek ki a vadonból. Elfogyott az ennivalójuk is, hát
azt mondja az egyik:
-
Lőnünk kell magunknak valamit, különben fölkopik az állunk. Megtöltötte
a puskáját, s körülnézett. Éppen arra szaladt egy öreg nyúl, azt célba
vette.
Hanem a nyúl fölkiáltott:
Hagyd meg, vadász, életemet:
két nyulacskát adok neked.
|
Beugrott
a bozótba, és már hozta is a két nyuszit. De azok olyan bátran
játszadoztak, olyan kedvesek voltak, hogy a vadászoknak nem volt szívük
megölni őket. Megsimogatták a két kicsi jószágot, azok meg hozzájuk
szegődtek, és ott ügettek hűségesen a nyomukban.
Ahogy továbbmentek, egyszerre csak egy róka osont el előttük. Kapták a puskájukat, le akarták lőni, de a róka fölkiáltott:
Hagyd meg, vadász, életemet:
két kisrókát adok neked.
|
És
már hozta is a két rókafit. A vadászok azokat sem akarták megölni,
hanem a nyuszik mellé szoktatták őket, s így mentek tovább a
kíséretükkel. Nem sokáig mentek, mert egyszerre csak egy farkas bukkant
eléjük a sűrűből. Nosza, megcélozták, de a farkas fölkiáltott:
Hagyd meg, vadász, életemet:
két kisfarkast adok neked.
|
Azt
a két farkaskölyköt is odacsapták a többi állat mellé, a kíséretükbe.
Kisvártatva egy medve cammogott elő a bozótból, de annak sem volt kedve a
fűbe harapni, hát fölkiáltott:
Hagyd meg, vadász, életemet:
két kismackót adok neked.
|
A két bocsot a többi állat mellé adták pajtásul, úgyhogy most már nyolcan voltak.
Így
mentek tovább, de hamarosan megtorpantak, mert ijesztő ordítással
hirtelen egy oroszlán rontott ki a sűrűből. Dühösen rázta a sörényét, de
a vadászok nem rettentek meg tőle, hanem célba vették. Erre az oroszlán
is megszólalt:
Hagyd meg, vadász, életemet:
két kölykömet adom neked.
|
És
letette eléjük a két csemetéjét. Ezzel aztán a vadászoknak volt két kis
oroszlánjuk, két medvebocsuk, két farkaskölykük, két rókafiúk meg két
nyuszijuk. Az állatok követték őket, szolgáltak nekik, hanem ezzel a
vadászok meg egyáltalán nem verték el az éhüket. Odaszóltak hát a
rókafiknak:
- Halljátok-e, alamuszik! Ti ügyesek is vagytok, ravaszdik is vagytok, kerítsetek nekünk valami ennivalót!
- Nem messze ide van egy falu - felelték -, hoztunk már onnét egy-két tyúkot; megmutatjuk, merre visz oda az út.
A
fiúk bementek a faluba, az aranyukért vásároltak maguknak egyet-mást,
megetették az állataikat, aztán vonultak tovább. A rókafik jól ismerték a
környéket, tudtak minden baromfiudvart, mindig útbaigazíthatták a
vadászokat.
Így vándoroltak egy ideig, de sehogyan sem sikerült olyan szolgálatot találniuk, hogy együtt maradhattak volna.
- Nem megy másképp, el kell válniuk az útjainknak - mondták.
Megosztoztak
az állatokon, mindegyiknek jutott egy oroszlán, egy medve, egy farkas,
egy róka meg egy nyúl. Akkor aztán elbúcsúztak, megfogadták, hogy
halálukig híven szeretik egymást, s a kést, melyet a nevelőapjuktól
kaptak, belevágták egy fának a derekába. Aztán az egyik ment nyugatnak, a
másik meg keletnek.
A
kisebbik, ahogy ment, mendegélt, egyszer csak beért az állataival egy
városba. Színig fekete fátyollal volt ott bevonva minden. Beállított egy
fogadóba, megkérdezte a kocsmárost, kaphatna-e szállást az állatainak. A
kocsmáros egy istállóba vezette őket. Az istálló falán volt egy rés. A
nyúl kibújt rajta, és hozott magának egy fej káposztát. A róka is
kibújt, és hozott magának egy tyúkot. Amikor azt megette, elhozta a
kakast is utána. A farkas meg a medve meg az oroszlán azonban túl nagy
volt, nem fért ki a lyukon. Erre a kocsmáros kiengedte őket a rétre. Ott
egy tehén feküdt a füvön, azzal jóllaktak. A vadász, miután
gondoskodott az állatairól, megkérdezte a gazdától, mit jelent ez a sok
gyászlepel a városban.
- Azt, hogy holnap meghal a király egyetlen lánya - felelte a kocsmáros.
- Olyan nagy beteg? - tudakolta a vadász.
- Dehogyis beteg! Makkegészséges, mégis meg kell halnia.
- Ugyan miért?
-
A város szélén van egy magas hegy, azon lakik egy sárkány. Minden
esztendőben egy ifjú lányt követel magának, különben az egész országot
elpusztítja. Minden lányt nekiadtunk már, nem maradt, csak a király
lánya; de nincs kegyelem, őt is ki kell szolgáltatnunk neki, s ennek
éppen holnap van a napja.
- De hát miért nem ölik meg a sárkányt? - kérdezte a vadász.
-
Hajaj - felelte a kocsmáros -, sok derék vitéz megpróbálta már, s mind
az életével fizetett érte! Pedig a király megfogadta, hogy aki legyőzi a
sárkányt, ahhoz feleségül adja a lányát, s holta után az ország is az
övé lesz.
Erre
aztán a vadász nem szólt többet egy szót sem. Másnap reggel azonban
előszólította az állatait, s elindult velük a sárkányhegyre.
Állt
a hegyen egy kápolna, volt az oltárán három teli serleg, mellette meg
egy táblán írás, hogy aki ezt a három serleget kiissza, egyszeriben a
világ legerősebb embere lesz, s azt a kardot fogja forgatni, amelyik a
kápolna küszöbe alá van elrejtve. A vadász nem ivott egyetlen kortyot
sem, hanem kiment, és kiásta a kardot, de a helyéről sehogyan sem bírta
elmozdítani. Visszament hát a kápolnába, és kiürítette a három serleget.
Egyszerre megsokszorozódott az ereje, könnyedén fölemelte a kardot, és
megsuhogtatta.
Közben
elérkezett az idő, amikor a királykisasszonyt ki kellett adni a
sárkánynak. Búsan indult el a menet a királyi palotából: elöl a
szépséges királykisasszony az édesapjával, utánuk a marsall meg az egész
udvari nép; a város lakossága meg sorfalat állt az utcán, amerre
elvonultak, s vége-hossza nem volt a kesergésnek, jajgatásnak. Mikor a
hegy aljába értek, a királylány búcsút vett az édesapjától, fölnézett a
hegyre, meglátta fönt a vadászt az állatokkal; azt hitte, már a sárkány
várja, és elsápadt félelmében; hanem aztán arra gondolt, hogy ha
megfutamodnék, elpusztulna az egész város, és mégiscsak nekivágott a
keserves útnak.
A
király nagy búsan hazaindult az udvari néppel; előzőleg azonban
meghagyta a marsallnak: rejtőzzék el valahol a hegy alatt, s onnét a
távolból figyelje meg, mi történik a királykisasszonnyal.
Az
szegény csak ment, ment egyre följebb, és már se élő, se holt nem volt a
félelemtől. Odafönt a tetőn azonban nem a sárkány fogadta, hanem a
fiatal vadász.
- Szépséges királykisasszony - mondta neki -, ne essél kétségbe; fogadom, hogy megmentem az életedet, csak bízzál bennem!
Azzal
bevezette a kápolnába, és rázárta az ajtót, nehogy valami bántódása
essék. Mert akkor már fölhangzott a távolban a sárkány rettenetes
üvöltése. Jött a hétfejű szörnyeteg, szakadt róla a tajték, csikorgatta
dühében a fogát.
- Hát te mit keresel itt? - üvöltött a vadászra.
- Téged kereslek - felelte az ifjú -, meg akarok vívni veled.
-
No, ha meguntad az életedet, csak rajta! - sziszegte a szörnyeteg. -
Sok jó vitéz itt hagyta már a fogát, majd elbánok veled is!
Fújni
kezdte mind a hét torkából a lángot, úgyhogy a fű nyomban tűzet fogott,
s egykettőre odalett volna a vadász, megég, megfúl nyomorultul, ha az
állatok oda nem szaladnak, és hamarosan el nem tapossák a tüzet.
A
sárkányt csak annál jobban felbőszítette a kudarc. Rárontott a fiúra,
de az megsuhintotta a kardját, hogy csak úgy surrogott-burrogott a
levegőben aztán egy csapásra levágta a szörnyeteg három fejét.
Azt
mintha csak most öntötte volna el a düh igazában! Fölvetette magát a
magasba, köpte a szikrát, okádta a lángot, rá akart ugrani a vadászra.
Az félrehajolt előle, s egy ügyes csapással újabb három fejét levágta.
Most
már bágyadni kezdett a sárkány, lerogyott a földre, de aztán még
egyszer összeszedte az erejét, s újra neki akart menni ellenfelének; a
fiú azonban megint kikerülte, s egy gyors suhintással leterítette.
Akkor előszólította az állatokat. Azok rárohantak a szörnyetegre, és ízekre tépték.
Vége
volt hát a harcnak. A vadász kinyitotta a kápolnaajtót: ott feküd a
királylány ájultan a földön; mert amíg viaskodtak, szegényke eszméleté
vesztette a nagy rettegésben.
A
vadász ölbe vette, kivitte, s ahogy magához tért, és fölnyitotta a
szemét, megmutatta neki a sárkány tetemét. A királylány boldogan
rámosolygott, s azt mondta:
- Most aztán te leszel az én édes férjem, mert apám annak ígért, aki legyőzi a sárkányt.
Aztán
lecsatolta korallgyöngyös nyakravalóját, és jutalmul szétosztotta az
állatok közt; az aranycsatot az oroszlán kapta. Keszkenőjét pedig,
melybe bele volt hímezve a neve betűje, a vadásznak adta. Az meg odament
a sárkányhoz, s kimetszette mind a hét fejéből a nyelvét, belecsavarta a
keszkenőbe, és jól elrejtette.
Hanem ekkor már ő is érezte, hogy igen ellankadt a küzdelemtől.
- Fáradtak vagyunk, bágyadtak vagyunk mind a ketten, aludjunk egyet mondta a királylánynak.
Lefeküdtek szépen a fűbe, a vadász meg előhívta az oroszlánt.
- Te fogsz vigyázni, nehogy valaki meglepjen álmunkban - mondta neki. Azzal mindketten elaludtak.
Az oroszlán melléjük telepedett, és virrasztani kezdett, de ő is fáradt volt a viadaltól, hát odaszólította a medvét.
- Gyere ide mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet - mondta neki.
A medve odaült, de mert ő is fáradt volt, szólt a farkasnak:
- Telepedjél ide mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet.
A farkas odatelepedett, de fáradt volt ő is, hívta a rókát:
- Feküdj ide mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet.
A róka melléje feküdt, de fáradt volt, mondta a nyúlnak:
- Heverj mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet.
A
nyúl leheveredett; fáradt volt szegény ő is, de neki már nem maradt
senki, akinek a parancsot továbbadhatta volna. Mit tehetett egyebet? Szó
nélkül elszunnyadt.
Aludtak mind: a királylány, a vadász, az oroszlán, a medve, a farkas, a róka meg a nyúl. Aludtak édesen, mélyen.
A
marsall, mint tudjuk, a király rendeletére ottmaradt a hegy alatt;
figyelnie kellett neki, mi történik, mi lesz a királylánynak a sorsa.
Hát
eleinte bizony nem nagyon figyelt az semmit! Behúzódott egy bokorba,
hátat fordított hegynek, sárkánynak, királykisasszonynak, s úgy félt,
hogy még a foga is összekoccant. Hanem aztán, mikor odafent
elcsendesedett a harci lárma, mégiscsak összeszedte magát, és kidugta a
fejét a bokorból. Lesett, figyelt fülelt, de semmi gyanúsat nem észlelt;
mindenütt nyugalom, békesség volt.
A
marsall nagy óvatosan kimászott rejtekhelyéről, s eleinte lapulva,
később már egészen bátorságos léptekkel nekiindult a hegynek.
Felért
a tetőre, s mit látott? Ott hevert előtte szétszaggatva a sárkány,
kissé odébb pedig egy fának az árnyékában szép csendesen aludt a
királylány. Egy vadásznak az ölébe hajtotta a fejét; mellettük pedig,
mintha csak felsorakoztatták volna őket, egy oroszlán, egy medve, egy
farkas, egy róka meg egy nyúl feküdt, valamennyien mélységes mély
álomban.
Elvetemült,
gonosz ember volt a marsall. Odalopakodott, kihúzta a kardját, s
egyetlen suhintással levágta a vadász fejét. Aztán ölébe kapta a
királylányt, és leszaladt vele a hegyről.
Útközben a királykisasszony fölébredt; megijedt, halkan felsikoltott. Akkor a marsall letette, és így szólt hozzá:
- A kezemben van az életed, engedelmeskedned kell nekem. Azt fogod mondani, hogy én öltem meg a sárkányt, értetted?
- Már hogyan mondhatnám, mikor egy vadász ölte meg az állataival? - felelte a királylány.
A marsall erre dühösen kirántotta a kardját, s a hegyét nekiszegezte a királykisasszony szívének.
- Vigyázz, mert ha nem fogadsz szót nekem, tüstént véged van!
Szegény
királylány egy ideig kérlelte a gonosz embert, rimánkodott neki, s
vagyont, gazdagságot ígért az elvetemültnek, ha jobb belátásra tér. De
az hajthatatlan volt, s a királykisasszonynak végül engednie kellett, ha
nem akart ott rögtön keserves halált halni.
Mikor
a palotába értek, a marsall ment egyenesen a király elébe. Nagy
gyászban találta azt is meg a királynét is, hiszen azt hitték, édes egy
lányukat már régen széttépte a sárkány. Hogy megörültek, amikor épségben
látták viszont kedves gyermeküket! Hanem a marsall nem hagyott nekik
időt az örvendezésre; előlépett, és harsány hangon kiáltotta:
-
Megöltem a sárkányt, megszabadítottam a királykisasszonyt, megmentettem
az országot! Kérem a megígért jutalmat: uram királyom, add hozzám
feleségül a leányodat!
- Igazat beszél a marsall? - fordult a király a lányához.
-
Ő tudja, mit mond - felelte a királykisasszony. - Én azonban kikötöm,
hogy csak egy esztendő és egy nap múlva ülhetjük meg a lakodalmat.
Mert azt remélte, addig csak megtud valamit a szíve kedves vadászáról.
A
sárkányhegyen meg ezalatt az állatok békén aludtak halott gazdájuk
mellett. Jött egy kövér darázs, rászállt a nyúl orrára, de az
elhessentette, aludt tovább. Jött a darázs másodszor is; a nyúl megint
elhessentette, és megint csak aludt tovább. A darázs harmadszor is
odaszállt, beleszúrt egy nagyot a nyúl orrába. Erre a nyuszi tüstént
felébredt, és ijedten fölkeltette a rókát, a róka a farkast, a farkas a
medvét, a medve az oroszlánt. Az oroszlán megdörzsölte a szemét, és
látta, hogy a királylánynak nyoma sincs, a gazdájuk meg halott.
Elkezdett rettenetesen üvölteni:
- Ki tette ezt? Medve, miért nem keltettél föl?
A medve meg a farkasnak:
- Miért nem keltettél föl?
A farkas a rókának:
- Miért nem keltettél föl?
A róka pedig a nyúlnak:
- Miért nem keltettél föl?
Szegény nyúl nem tudott mit felelni, ő lett a bűnbak. Rá akartak rontani, de kérlelni kezdte őket:
-
Ne bántsatok, meglátjátok, jóváteszem, amit vétettem, életre keltem a
gazdánkat. Tudok egy hegyet, terem ott egy gyökér, aki azt a szájába
veszi, minden sebből és betegségből kigyógyul. Csak az a baj, hogy egy
kicsit messze van, kétszáz mérföldnyire innét.
-
Nem bánom, megkegyelmezek az életednek - mondta az oroszlán -, de egy
nap alatt megjárd az utat, s elhozd azt a gyökeret, különben véged! A
nyúl nekiiramodott, kerek egy nap múlva vissza is tért, hozta a
gyökeret. Az oroszlán a helyére illesztette a halott fejét, a nyúl meg
beletette a gyökeret a szájába. A vadász teste azon nyomban
összeforrott. Szíve verni kezdett; megindult benne az élet, úgyhogy
csakhamar felébredt.
Nagyon
elbúsult, amikor csak hűlt helyét találta a királylánynak. Hiába
kérdezősködött felőle az állatoknál, azok nem tudtak róla semmit.
"Biztosan elszökött, amíg aludtam - gondolta a vadász -, így akart megszabadulni tőlem."
Azzal
fölkerekedett az állatokkal, és nekivágott búfelejteni a nagyvilágnak.
Vándorolt nagy búsan faluról falura, városról városra, táncoltatta a
piacokon az állatait, de sehogyan sem tudott megvigasztalódni, egyre
csak fájt a szíve a királylány után.
Telt-múlt
az idő; kerek egy esztendeje volt a sárkányviadalnak, amikor megint
elvetődött abba. a városba, ahol a királykisasszony lakott.
Ott most minden ház csupa vidám pirossal volt fellobogózva.
A vadász megint betért a fogadóba, és első dolga volt megkérdezni a kocsmárost:
- Mondja csak, gazduram, mit jelent ez? Egy évvel ezelőtt csupa gyász volt a város, most meg csupa bíbor?
-
Egy évvel ezelőtt volt a napja, hogy a királylányt ki kellett adni a
sárkánynak, akkor azért gyászoltunk. A marsall azonban legyőzte a
szörnyeteget, és elnyerte a királykisasszony kezét; holnap lesz a
lakodalmuk, ezért virul ma bíborpirosban a város.
A vadász jót aludt az éjszaka, aztán másnap délben csak úgy félvállról odaszólt a kocsmárosnak:
- Elhiszi-e, gazduram, hogy én itt ma a király asztaláról való kenyeret fogok enni?
-
No, én száz aranyat teszek ellene, hogy abból ugyan semmi nem lesz! -
mondta a kocsmáros, és az asztalra dobott egy teli erszényt.
A vadász állta a fogadást, ő is letett egy erszényt száz arannyal. Aztán odaszólt a nyúlnak:
- Hallod-e, tapsifüles, szaladj csak, hozz nekem a király kenyeréből!
S
a nyúl, mert ő volt a legkisebb, nem adhatta tovább senkinek a
parancsot, mehetett ő maga. Nem nagyon tetszett neki a dolog. "Ej, ej -
gondolta magában -, ha én így magányosan végigügetek a városon, ahány
szelindek van, mind a nyakamon terem!" Így is lett, a kutyák dühösen a
nyomába eredtek, mind meg akarta szabdalni egy kicsit az irháját. Hanem a
nyúl vágtatott, ahogy bírt, aztán egyszer csak hopp! - beugrott a
palota kapuja mellett egy olyan faköpenybe, amilyenbe az őrök eső elől
szoktak behúzódni. A kutyák mindenáron ki akarták cibálni onnét, de a
katona, aki ott silbakolt, nem ismert tréfát, közibük vágott a puskája
agyával, úgyhogy üvöltve, vonítva iszkoltak el onnét. A nyúl, mikor
látta, hogy már tiszta a levegő, fogta magát, beugrott a palotába,
futott egyenest a királylányhoz, lekuporodott a széke alá, és kapirgálni
kezdte a lábát.
- Ejnye, mit akarsz? - mondta a királylány, mert azt hitte, a kiskutya nyűgösködik.
A nyúl másodszor is megkaparta a lábát.
- Ejnye, mit akarsz? - mondta újra a királylány, megint azt hitte, a kiskutya okvetetlenkedik.