
A HALÁSZ MEG A FELESÉGE
Élt egyszer valaha régen egy
halász. Egy szerény kis kunyhóban lakott a tenger partján a feleségével.
Minden áldott nap kiment halászni, kivetette a horgot, s várta, várta a
halat. Egy szép napon megint ott horgászott a parton, bámult a szép
tiszta vízbe, üldögélt a botja mellett, és türelmesen várt, egyre csak
várt. Egyszerre csak megrándult a zsineg, lemerült a horog a mélybe, s
ahogy a halász fölhúzta, egy nagy csuka tátogott rajta.
- Hallod-e, te halász -
szólalt meg -, kérlek, hagyd meg az életemet, nem igazi csuka vagyok én,
hanem elvarázsolt herceg. Mit használ neked, ha megölsz? Inkább dobj
vissza a vízbe, hadd lubickoljak tovább.
- Menj csak az utadra - felelte a halász -, hogyan is bántanék egy csukát, amelyik beszélni tud?
Azzal visszacsusszantotta a halat a szép tiszta vízbe, fölszedelőzködött, és hazament a kunyhóba a feleségéhez.
- Mi az, ember, ma semmit nem fogtál? - kérdezte az asszony.
- Nem fogtam - felelte a halász -, csak egy csukát. Azt mondta elvarázsolt herceg, hát visszaengedtem a vízbe.
- És nem kívántál érte semmit tőle?
- Nem. Mit is kívántam volna?
- Ó, te szerencsétlen -
korholta az asszony, - Nem látod, milyen utálatos mindig ebben a
nyomorúságos kis kunyhóban lakni, büdös is, mocskos is: kívánhattál
volna magadnak egy szép kis házat. Menj csak vissza a partra, hívd ki a
vízből a csukát, mondd meg neki, szeretnénk egy szép kis házat; biztosan
megadja.
- Ej, hagyd, anyjuk - mondta az ember -, mi a csodának mennék!
- Ugyan, ne tehetetlenkedjél!
- zsörtölődött a felesége. - Nem megfogtad? Nem elengedted? Neked
köszönheti az életét; biztosan megadja, amit kérsz tőle. No, csak szedd a
lábad, de hamar!
Az embernek nem nagyon akaródzott elmenni, de az asszonnyal sem volt kedve civakodni, hát kiballagott szép lassan a partra.
A víz zöld meg sárga volt, már nem olyan tiszta, mint az előbb. A halász kiállt a szélére, és elkezdte:
|
Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő, ami van, az nem elég, mást akar a feleség. |
Hát csak kidugja a fejét a csuka a vízből, s kérdi:
- No, mit akar hát?
- Azért rágja a fülemet -
felelte a halász -, hogy ha egyszer megfogtalak miért nem kértem tőled
valamit az életed fejében. Nem akar megmaradni a kunyhóban, mindenáron
egy kis házat szeretne.
- No, csak menj haza, máris megvan - mondta a csuka.
Az ember hazament, s már nem a régi szegényes viskóban találta a feleségét.
Szép kis ház állt a kunyhó helyén, a kapu mellett kispad, azon üldögélt az asszony.
S ahogy meglátta az urát, elébe ment, kézen fogta, azt mondta: - Gyere csak be, nézz körül, mennyivel szebb most már nálunk!
Csinos pitvar meg takaros kis
szoba volt a házban, a szobában egy-egy puha ágy mindegyiküknek,
azonfelül konyha meg éléskamra, fölszerelve mindennel, ami csak kell,
vasedénnyel, rézedénnyel, fehér porcelánnal. A ház mögött meg kis udvar,
benne tyúk, kacsa, lábasjószág, a végében zöldségeskert,
gyümölcsöskert.
- No, tetszik? - kérdezte az asszony.
- Tetszik bizony - mondta az ember -, sose kívánnék szebbet magunknak!
Hanem az asszony fölemelte a mutatóujját, úgy mondta: - Majd ezen még gondolkodunk!
Azzal jóízűen megvacsoráztak, utána pedig lefeküdtek, és aludtak egyfolytában reggelig.
Így ment ez egy-két hétig békességben. Hanem akkor egyszer csak azt mondta az asszony:
- Hallod-e, ember! Nagyon
szűk nekünk ez a ház. Az udvar is kicsiny, a kert is aprócska; nagyobbat
is adhatott volna a csuka. Szeretnék szép, tágas kőkastélyban lakni.
Menj, keresd meg a csukát, kérd meg, ajándékozzon nekünk egy kastélyt.
- Asszony, asszony - korholta a halász -, épp elég nagy ez a ház, minek laknánk mi kastélyban?
- Ej - szólt rá az asszony -, menj csak, ha mondom! A csuka biztosan megadja.
- Nem úgy van, asszony! Most adott házat, hogyan háborgathatnám már megint? Még zokon venné.
De az asszony ráripakodott:
- Ne okvetetlenkedjél itt nekem; hanem eredj, ha mondom!
A halásznak nehéz lett a
szíve, csak nem akart menni, s váltig azt hajtogatta magában: "Nincs ez
rendjén" - de azért mégiscsak kiballagott. Ahogy a partra ért, látta:
sűrű a víz, lila meg szürke meg sötétkék, nem olyan zöld és sárga, mint a
múltkor; de azért még csendes volt. Megállt a szélén, rákezdte:
|
Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő, ami van, az nem elég, mást akar a feleség. |
- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Haj - felelte a halász -, nagy kőkastélyban akar lakni!
- No, csak menj haza szépen, ott vár már az asszony a kastély kapujában.
A halász elindult, s
egyszerre csak mit látott? Nagy kőpalota büszkélkedett a kis házuk
helyén, a felesége meg fönn állt a lépcső tetején, és éppen be akart
nyitni. Amint az urát meglátta, vidáman integetni kezdett neki, aztán
kézen fogta, és azt mondta:
- Gyere csak, nézzük meg az új otthonunkat!
Hatalmas márványburkolatos
csarnokba léptek. Szolgák serege várta ott őket; mélyen meghajoltak a
gazdáik előtt, és kitárták az ajtókat. Gyönyörűen tapétázott sima falak
ragyogtak feléjük, a szobákban csupa aranyszék meg aranyasztal, és a
mennyezetről sokágú kristálycsillárok függtek. Minden szobában, minden
kamrában süppedős szőnyegek; az asztalok meg csak úgy roskadoztak a
legfinomabb ételektől, legzamatosabb boroktól. A palota mögött tágas
udvar húzódott, benne lóistálló, tehénistálló, pompás hintókkal rakott
kocsiszín, az udvaron túl pedig fölséges kert a világ legszebb
virágaival és legízesebb gyümölcseivel. Aztán csodálatos park, csak a
hossza vagy fél mérföld, pázsitján, csalitosaiban őzek, szarvasok,
nyulak szökelltek; egyszóval együtt volt itt minden, amit csak ember
kívánhat.
- No, látod, hát nem szép ez? - kérdezte az asszony.
- Bizony, gyönyörű szép - felelte a férje -, most aztán már igazán nem kívánhatunk szebbet magunknak.
- Majd ezen még gondolkodunk - mondta a felesége. Előbb alszunk rá egyet.
Azzal lefeküdtek.
Másnap az asszony ébredt
korábban. Éppen megvirradt: ahogy az ágyból kitekintett, ott pompázott a
szeme előtt az egész vidék. Az ura még lustálkodott, nyújtózkodott,
heverészett a finom ágyban, de az asszony oldalba lökte a könyökével.
- Kelj már fel, ember,
kukkants csak ki az ablakon! Miért ne lehetne ez az egész gyönyörű
ország a miénk? Eredj gyorsan a csukához, mondd meg neki, hogy királyné
akarok lenni.
- Asszony, asszony - korholta a férje -, ugyan mi a csudának lennél te királyné? Én bizony nem akarok király lenni!
- Hát ha te nem akarsz, nem
akarsz; de én királynő leszek, megértetted?! - pattogott az asszony. -
Egy-kettő, siess a csukához, mondd meg neki, mit kívánok!
Szegény halász egészen
nekikeseredett, hogy a felesége most meg már királynő akar lenni. "Nincs
ez rendjén" - dohogta magában, de szólni nem mert egy szót sem, mert
hát tudta, hogy az asszonnyal nem tanácsos ujjat húzni. Így aztán akár
tetszett neki, akár nem, csak kiballagott megint a tengerhez.
Kiért a partra, s ijedten
látta, hogy a víz egészen feketésszürke, háborogva hányja a habját, és
igen bűzlik. Azért mégiscsak odaállt a szélére, és elkezdte a
mondókáját:
|
Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő, ami van, az nem elég, mást akar a feleség. |
- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Haj - felelte a halász -, most meg királynő akar lenni!
- No, csak menj haza szépen, máris az.
A jámbor embernek majd
leesett az álla, amikor a kastélyuk helyén csipkés oromfalú,
bástyás-tornyos várat talált. Silbak állt a kapu előtt, az udvaron meg
csak úgy nyüzsgött a sok katona, dobos meg trombitás. Belépett a házba:
csupa arany, csupa márvány volt odabent minden, meg csupa pompás
szőnyeg, csupa aranyos bojt. Trombita harsant, fölpattant a nagyterem
ajtaja: a testőrség díszbe vágta magát, a hopmester hajbókolt, a
halászné meg ott ült aranyos-gyémántos trónuson, fején aranykoronával,
kezében drágaköves színarany jogarral. Jobbra is, balra is hat-hat
szépséges leányzó állt mellette, szép sorjában úgy, hogy a következő
mindig egy fejjel kisebb volt annál, aki mögött állott. A halász
odalépett elébe:
- Asszony, hát királynő lettél?
- Úgy bizony - felelte az asszony -, királynő vagyok.
Az ember csak állt és nézte, s amikor már jól megnézte, így szólt:
- Szó, ami szó, ugyancsak takaros királynő vagy! Hanem most aztán már igazán nem kívánunk többé semmit.
- Dehogynem! - tiltakozott a
halászné, és egészen elfogta a nyugtalanság. - Unalmas dolog ez, máris
alig állhatom. Menj el a csukához, mondd meg neki: királynő ugyan vagyok
már, de most császárnő akarok lenni!
- Asszony, asszony - csóválta a fejét a halász -, minek lennél te császárnő?
- Mondom neked, siess a csukához, császárnő akarok lenni!
- Érts szót - mondta az ember
-, már hogyan tehetne téged császárrá a csuka? Császár csak egy van a
birodalomban; császárrá még a csuka sem tehet senkit; nem és nem!
- Micsoda?! - rikoltott az
asszony. - Én vagyok a királynő, te meg csak a férjem vagy, mégsem
engedelmeskedel? Indulj, egy-kettő; aki megtesz valakit királynak,
megteheti császárnak is! Szedd a lábad; ne is merészelj ellenkezni
velem, mert megharagszom!
Mit tehetett szegény feje? Ha
kelletlenül is, de csak elindult; tudta, nem tanácsos magára haragítani
az asszonyt, különösen most, hogy királynő lett. De ahogy bandukolt,
magában egyre csak azt hajtogatta: "Sehogyan sincs ez rendjén, ez a
császárság mégiscsak szemtelenség, ezért végül még a csuka is
megharagszik."
Így morfondírozott, míg ki
nem ért a tengerpartra. Színfekete volt a víz, sűrű, mint az olaj,
háborgott erősen, hányta a tajtékot, s olyan forgószél nyargalászott
rajta, hogy csak úgy kavargott. A halász megijedt; megállt a parton,
aztán vonakodva, félősen rákezdte:
|
Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő, ami van, az nem elég, mást akar a feleség. |
- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Jaj, kedves csuka, császárnő akar lenni a feleségem!
- No, csak menj haza szépen, máris az.
Az ember hazament; hát ott
áll előtte egy gyönyörűséges palota csiszolt márványkőből, alabástrom
szobrokkal, aranycirádákkal. A kapu előtt katonák meneteltek, pergett a
dob, rárivallt a trombita, harsogtak a kürtök. Odabent pedig úgy
sürögtek-forogtak a bárók, grófok, hercegek, mintha csak inasok
volnának; hajbókolva tárták ki előtte a színarany ajtót. A halász
belépett: ott ült a felesége egyetlen aranytömbből kifaragott trónusán,
volt az vagy két méter; fején háromrőfnyi, briliánsokkal,
kárbunkulusokkal ékes korona; egyik kezében a jogar, a másikban az
országalma, mellette kétoldalt két sorban a válogatott testőrök, minden
következő kisebb az előtte állónál, a legelső kétméteres óriás, a
legutolsó meg parányi törpe, akkora, mint a kisujjam. S előtte
fejedelmek és hercegek, seregestül. A halász elámult:
- Asszony, hát császárnő lettél?
- Igen - felelte az asszony -, az vagyok.
A halász meg csak állt és
nézte, aztán amikor már jól megnézte, így szólt: - Szó, ami szó,
asszony, ugyancsak takaros császárnő vagy!
A feleség azonban ráripakodott:
- Mit bámészkodol itt?! Császárnő vagyok, az igaz, de most már pápa akarok lenni! Eredj a csukához, mondd meg neki!
- Asszony, asszony, mi minden
nem akarsz te lenni? - kérdezte megrökönyödve a férje. - Pápa nem
lehetsz, pápa csak egyetlenegy van az egész világon! Hogy is gondolsz
ilyet?!
- Hallod-e, ember, ne vitatkozzál velem; kotródj szaporán a csukához, mert nekem még a mai napon pápának kell lennem!
- Nem és nem - tiltakozott a halász -, én ezt meg nem mondom neki, ez mégiscsak sok, pápának igazán nem tehet meg!
- Ne locsogj itt összevissza!
- rivallt rá az asszony. - Ha megtett császárnak, megtehet pápának is.
Különben pedig jegyezd meg magadnak: én vagyok a császárnő, te meg csak a
férjem vagy, azt teszed, amit mondok!
Mit volt mit tennie szegény
halásznak? Egészen elkeseredett, de azért elindult; hanem útközben úgy
félt, hogy össze-összekoccant a foga, s már-már úgy érezte, tüstént
összerogy.
Egyszerre rettenetes szél
kerekedett, fekete felhők rohantak az égen, besötétedett, mintha már
öreg este volna, nyögtek a lombok, fölcsapott a víz, zúgott, mintha
forrna, neki-nekirontott a partnak; tajtékzott a sziklákon. messze
vészjeleket adtak a hajók; mint a dióhéjat, ugráltatták, táncoltatták
őket a hegynagyságú hullámok. Csak a mennybolt közepén derengett még egy
tenyérnyi kékség, körös-körül azonban úgy vöröslött az ég, mint a
legvadabb viharban. A halász csüggedten megállt a parton, és reszketve
rákezdte:
|
Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő, ami van, az nem elég, mást akar a feleség. |
- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Jaj - nyögte a halász -, pápa akar lenni!
- No, menj csak haza szépen, máris az.
Hazament a halász, nagy-nagy
templomot talált a kastély helyén s körülötte sok fényes palotát. Áttört
a tömegen; hát odabent ezer meg ezer gyertyaszál égett, s a nagy
fényességben színarany ruhában ott ült egy magasságos nagy trónuson az
asszony, hármas aranykorona a fején, körülötte a papság, kétoldalt meg
szép sorjában gyertyák füzérben, a legnagyobb, akár egy torony, a
legkisebb, akár egy kicsi mécses. Császárok, királyok hódoltat. előtte
térdre borultak, úgy csókolták meg a cipője csücskét.
- Asszony - szólt az ember, mikor végre odaért elébe -, hát pápa lettél.
- Igen - felelte az asszony -, az vagyok.
A halász megállt előtte, és
jól megnézte magának; de az olyan volt, mintha a fényességes napba
nézett volna. Mikor már eleget nézte, azt mondta:
- Szó, ami szó, anyjuk, ugyancsak takaros pápa vagy!
De az asszony csak ült mereven, mint a faszent, meg se rebbent, meg se moccant.
- Most aztán nyughass már - mondta az ember -, pápa vagy, ennél több úgysem lehetsz már!
- Ezen majd még gondolkodom - felelte az asszony.
Azzal aludni mentek. De a
halászné, ha már pápa volt is, csak nem nyughatott, csak nem is
alhatott. Míg az ura békében szendergett az aznapi sok lótás-futás után,
ő a szemét sem hunyta le, hanem csak dobálta magát egyik oldaláról
másik oldalára egyre azon rágódott; mi lehetne még. De hiába, semmit nem
tudott kitalálni. Közben megvirradt; világosodni kezdett az ég,
sötétkékből halványkék lett a színe, az alja meg aranyossárga; aztán
egyszerre megjelent a láthatár alján a kelő nap lángvörös korongjának a
csücske. Lassan, méltóságteljesen emelkedett mind följebb és följebb a
sugárzó égitest egyszerre csak teljes pompájában fölragyogott, elvált a
földtől, és elindult diadalmas égi útjára.
A halászné fölült az ágyában, s úgy nézte a napkeltét, mint akit megbabonáztak.
- Hej - sóhajtotta -, most már nincs más vágyam, csak az, hogy én engedjem fel az égre a napot meg a holdat!
Jól oldalba bökte az urát a könyökével.
- Ember, ébredj, öltözz gyorsan, szaladj a csukához! Én akarok lenni az Úristen!
A halász még egészen bódult
volt az álomtól, mégis úgy megijedt, hogy azon nyomban kiesett az
ágyból. Azt hitte, rosszul hallott; a szemét dörgölve kérdezte:
- Mit beszélsz, anyjuk?
- Azt hogy én akarok lenni az Úristen, én akarom fölengedni a napot meg a holdat az égre!
Közben olyan komiszul mérte végig az urát, hogy annak a torkán akadt a tiltakozás.
- Ne mamlaszkodjál! - sürgette a halászné. - Ugorjál mert baj lesz!
Szegény ember térdre esett előtte, összetette a kezét úgy könyörgött neki.
- Jaj, anyjuk, ezt mát igazán nem teheti meg a csuka! Kérlek, szállj magadba, érd be a pápaságoddal!
Az asszony kiugrott az ágyból, elkezdett föl-le szaladgálni a teremben, haját tépte, tombolt, esztelen dühében vadul visítozta:
- Nem bírom ki! Nem bírom ki! Takarodj!
Szegény halász fölrántotta a nadrágját, s futott a tengerhez, mint akit hét ördög kerget.
Odakint olyan vihar
dühöngött, hogy a jámbort majd leverte a lábáról. Házakat döntött össze,
fákat csavart ki, meglódított egy-egy mázsás sziklát, s irtózatos
robajjal belegörgette a tengerbe. Az ég szurokfekete volt; villámlott,
mennydörgött szüntelenül. A tenger meg úgy harsogott óriási tajtékos
hullámaival, hogy szegény halász majdnem megsüketült. Megállni nem
tudott, mert az orkán elsodorta volna; lehasalt hát a víz szélén, és
vacogó foggal elrebegte a mondókáját:
|
Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő, ami van, az nem elég, mást akar a feleség. |
- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Jaj - nyögte a halász - ő akar lenni az Úristen!
- Hát akkor menj csak haza szépen, ott ül megint az asszony a halászkunyhóban.
Azóta is ott ülnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése