A SZALMASZÁL, A PARÁZS MEG A BABSZEM
Élt egyszer egy faluban egy öregasszony. Szerzett egy tál babot meg akarta főzni. Tüzet rakott hát a kis kemencéjébe, és hogy
hamarabb föllobbanjon a láng, fogott egy marok szalmát, azzal gyújtott
be. Ahogy a babot beleöntötte a fazékba, véletlenül kipottyantott egy
szemet, nem is vette észre. Odaesett a babszem a földre, egy szalmaszál
mellé. Aztán kipattant egy darabka parázs a tűzhelyből, az is melléjük hullott. Így hát hárman voltak: a szalmaszál, a parázs meg a babszem.
- Jó napot, kedves barátaim, honnét kerültök ide? - kérdezte udvariasan a szalmaszál.
- Én szerencsére kiugrottam a tűzből - felelte a parázs. - Ha ezt erőnek erejével meg nem teszem, halál fia vagyok: hamuvá hamvadok.
- Én is ép bőrrel menekültem meg - mondta a babszem -, de ha az öregasszony bedug a fazékba, irgalmatlanul kásává fővök én is, mint a pajtásaim.
- Nekem talán jobb sors jutott volna? - szólt a szalmaszál. - Valahány testvérem volt, ez a vénasszony mind a tűzbe vetette,
hatvanunkat markolt össze egy szuszra, hatvanunkat akart füstté
emészteni. De én szerencsére kisiklottam az ujjai közt.
- Most aztán mitévők legyünk? - kérdezte a parázs.
- Én azt mondom - szólt a bab -, hogy ha már ilyen
szerencsésen megmenekültünk a halál torkából, maradjunk is együtt,
legyünk jó pajtások. És nehogy még egyszer ilyen halálos veszedelembe
kerüljünk itt, nosza, oldjunk kereket, vágjunk neki hármasban a
nagyvilágnak.
A másik kettőnek tetszett az ajánlat. Tüstént útnak indultak, s
mentek, mendegéltek, míg egy kis patakhoz nem értek. Hanem a patakon nem
volt se híd, se palló; nem tudták, hogyan kelhetnének át a túlsó
partra. Egy ideig tanakodtak, aztán a szalmaszálnak jó ötlete támadt.
- Tudjátok, mit? - mondta. - Én majd keresztbe fekszem a vízen, ti meg átsétáltok rajtam, akár egy hídon.
Azzal szolgálatkészen kinyújtózott a két part közt.
A parázs világéletében tüzes természetű volt. Most se
sokat teketóriázott, hanem nagy kevélyen föltipegett az újdonsült
hídra. Éppen a közepére ért, amikor meghallotta odalent a víz zubogását.
Akármilyen nagy legény volt, erre azért mégis inába szállt a bátorsága -
mert a víz elől tudvalevőleg a legvitézebb parázs is meghátrál -, megtorpant, egy tapodtat sem mert továbbmenni.
A szalmaszál érezte ugyan, hogy süti a tűz a hátát, de olyan jól nevelt volt, nemhogy kiabálni restellt volna, de még csak meg sem zizzent. Egyszerre láng lobbant belőle; dereka beroppant, kettévált s elhamvadt.
- Szszsz! - mondta a parázs, de többet egy mukkot se tudott szólni; belepottyant a vízbe, és sisteregve kiadta a lelkét.
Az óvatos babszem még mindig ott várakozott a
parton. Mikor látta, mi történt, elkezdett kacagni. Akkorát kacagott,
hogy menten megpukkadt.
Épp egy vándorszabó ment arra az úton. Észrevette a babszemet, megesett a szíve rajta, tűt-cérnát kerített, s egykettőre összevarrta.
A babszem szépen megköszönte a szabó szíves jóságát, azzal elváltak, az egyik ment jobbra, a másik meg balra.
De mert a szabónak nem volt, csak fekete cérnája, máig is ott látni minden babszemen a fekete fércet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése