A CSODÁLATOS HEGEDŰS
Volt
egyszer réges-régen egy csodálatos hegedűs. Szerte bolyongott a
világon, és mindig egyes-egyedül járt. Hol erre gondolt, hol meg arra;
vagy a felhők játékát nézte az égen, vagy a napsugarak táncát a folyó
tükrén; sosem unatkozott mindig volt látnivalója.
Vándorlása
során egyszer egy rengeteg nagy erdőbe tévedt. Ki tudja, mióta
bolyongott már magányosan a fák közt. A levelek közt csak nagy néha
kéklett át az ég, a lomb olyan sűrű volt, hogy csak ritkán tűzött át
rajta a napsugár. A hegedűsnek ide-oda kószáltak a gondolatai, hanem
aztán végül mégiscsak elunta magát.
"Ideje,
hogy pajtást kerítsek magamnak" - mondta. Fogta a hegedűjét, húzott
egyet-kettőt a vonóval, s a húrokról egyszeriben olyan szép, csengő
dallam szállt a magasba, hogy nincs az a fülemüle, amelyik
gyönyörűségesebben tudna énekelni. A hang csapongva szárnyalt a
rengetegben; édesen, ezüstösen szólt, majd epekedve, majd pedig vidáman.
Egyszer csak megrebbent a bozót; egy farkas ügetett elő a sűrűből.
"Igazán nem ilyen pajtás után kívánkoztam!" - gondolta magában a hegedűs.
A farkas odament hozzá, és megszólította:
- De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám tőled.
-
Ha csak ez a kívánságod! - felelte a hegedűs. - Ha szót fogadsz,
egykettőre ellesheted a titkát. De figyelmeztetlek rá: amit mondok
neked, azt azonnal meg kell tenned, különben semmire sem mégy!
- Meglátod, nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam! - fogadkozott a farkas, és a hegedűs nyomába szegődött.
Mentek,
mendegéltek, és a farkas már alig várta, hogy megkezdődjék a
zenetanítás. A hegedűs azonban ügyet sem vetett rá, amíg egy terebélyes
tölgyfához nem értek; akkor hirtelen visszafordult hozzá:
- Látod azt a repedést ennek a tölgynek a törzsén, farkas koma?
- Látom.
- No, ha meg akarsz tanulni hegedülni, dugd a két elülső lábodat a résbe!
A
farkas egy kicsit furcsállotta ugyan a dolgot, de nem mert ellenkezni,
nehogy füstbe menjen a hegedűtanulás terve. Felágaskodott, és beledugta a
két mancsát a repedésbe. A hegedűs fölkapott a földről egy követ, s úgy
beékelte vele az ordas lábát, hogy az moccanni sem tudott többé.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta neki a hegedűs, és faképnél hagyta.
Ment egy darabig, de megint csak nagyon egyedül érezte magát; azt gondolta:
"Nem jól van ez így; pajtást kell kerítenem magamnak."
Álla
alá szorította a hangszerét, és elkezdett hegedülni. Soha senki nem
hallott még olyan gyönyörű muzsikát. Talán egy perc sem telt belé, elő
is jött rá a fák közül egy róka.
"Igazán
nem ilyen pajtás után kívánkoztam!" - mondta magában a hegedűs, és
kedvetlenül leengedte a vonóját. A róka azonban odaóvakodott hozzá,
félrefordította kissé a fejét, és esengve bámult rá a vörös képével.
- De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám tőled.
-
Ha csak ez a kívánságod! De előre figyelmeztetlek rá: szót kell
fogadnod, s amit mondok, azonnal meg kell tenned, különben semmire nem
mégy!
A róka elvigyorodott örömében.
- Meglátod, nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam - ígérte.
Elindultak,
elöl a hegedűs, nyomában a róka. Mentek, mendegéltek, míg egy
gyalogösvényhez nem értek. Kétoldalt nyurga mogyorósövény szegélyezte az
utat. A hegedűs jobbról is, balról is földig hajtott egy-egy cserjét, s
rájuk lépett, egyik lábával az egyikre, másikkal a másikra.
- No, róka koma, kezdődik a lecke - mondta a hegedűs. - Add csak ide a bal mancsodat!
A
róka már nyújtotta is készségesen; hogyne nyújtotta volna: előre örült
neki, hamarosan milyen nagy művész lesz belőle, mennyi jércét tud majd
terítékre csalni a muzsikájával!
A hegedűs hozzákötötte róka koma bal lábát a bal oldali bokorhoz.
- Most add ide a jobbikat! - mondta.
Adta
a róka azt is, igaz ugyan, hogy már egy kicsit kevésbé szívesen, a
hegedűs pedig odakötözte a jobb oldali mogyorófa legerősebb vesszejéhez.
Megvizsgálta, elég szorosak-e a csomók, aztán elengedte a két bokrot.
Az ágak suhogva csapódtak a magasba, és felrántották a rókát: ott
lebegett, ott rugdalódzott ég és föld közt kifeszítve.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta a hegedűs, és otthagyta.
Ment megint egy darabig, de mintha nagy súllyal nehezedett volna a szívére a magányosság.
"Hiába - gondolta -, pajtást kell kerítenem magamnak."
És megint elkezdett hegedülni. Abban a pillanatban, hogy az erdő némaságába belecsendült a zene, előugrott a csalitból egy nyúl.
"Nézd csak, egy nyuszi! - mondta a hegedűs. - Ilyen pajtást sem kívántam!"
A tapsifüles odaügetett elé.
- De szépen húzod, kedves mester! - szólt. - Szívesen eltanulnám tőled.
-
Nem olyan ördöngös mesterség - felelte a hegedűs -, szófogadás dolga az
egész. Mindent meg kell tenned, amit mondok neked, akkor viszed
valamire.
- Meglátod, nem lesz nálam engedelmesebb tanítványod - bólogatott a nyúl, és a nyomába szegődött.
Csakhamar
kiértek egy tisztásra; sudár nyárfa állt a közepén. A hegedűs jó hosszú
pányvát vett elő a zsebéből, egyik végét a nyúl nyakába hurkolta, a
másikat a fa tövére kötötte.
- Kezdődik a lecke, nyulacska - mondta -, lássuk, mit tudsz! Először is szaladd körül hússzor ezt a nyárfát.
A
nyúl boldogan loholni kezdett a fa körül; örült neki, hogy ilyen könnyű
dolog a hegedűtanulás. Körülfutotta hússzor a fát, hanem a pányva is
rátekeredett hússzor a fa derekára. A szerencsétlen flótás fogva maradt;
hiába húzta, hiába ráncigálta a kötelet, csak a nyaka fájdult belé.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta a hegedűs, és ment tovább az erdőben.
Közben
a pórul járt farkas addig kapálódzott, addig rágta-marta a követ, míg
végül is kirántotta a mancsát, és nagy nehezen kiszabadult a résből.
Dühtől tajtékozva vetette magát a hegedűs után; megfogadta magában, hogy ha utoléri, irgalmatlanul széttépi.
A róka még mindig ott rúgkapált a gyalogösvény fölött. Meglátta a farkast, elkezdett torkaszakadtából ordítani:
- Farkas testvér, gyere, segíts rajtam, rászedett a hegedűs!
A
farkas lehajlította a bokrokat, elrágta a kötelet, és megszabadította a
rókát. Most már ketten loholtak a hegedűs után. Ahogy a nyomát
szimatolva ügettek, ráakadtak a kikötött nyúlra.
- Hát teveled mi történt? - kérdezte a farkas.
- Jaj, farkas gazda, könyörgök, szabadíts meg, rászedett a hegedűs! - siránkozott a nyúl.
Most
az egyszer sem a farkasnak, sem a rókának nem jutott eszébe, hogy
nyúlpecsenyét egyék. Eloldozták az ijedt tapsifülest, és most már
hármasban vetették magukat a közös ellenség után.
A
hegedűs pedig, ahogy ment, mendegélt az erdőben, megint nagyon
magányosnak érezte magát; megállt egy terebélyes bükkfa alatt, álla alá
szorította a hangszerét, és muzsikálni kezdett. Soha még ilyen szép
hangokat nem csalt elő a húrokból a vonója; benne volt ebben a
hegedűszóban a szíve minden szomorúsága.
Egy
szegény favágó dolgozott nem messze az erdőben. Meghallotta a muzsikát;
s abban a pillanatban, ahogy meghallotta, akár tetszett neki, akár nem,
abba kellett hagynia a munkáját, és el kellett indulnia arrafelé,
ahonnét a csodálatos zeneszó hívogatta. Vállára vette a fejszét, s ment,
ment a fák és bokrok közt, hajlítgatta sorra az ágakat, hárítgatta maga
elől a vesszőket, alig várta, hogy odaérjen a hegedűshöz, és közvetlen
közelből hallgathassa a muzsikálást.
A hegedűs, amint meglátta, nagyon megörült, s azt gondolta:
"Végre igazi jó pajtást találtam! Embert kerestem én, nem állatokat!"
Eddig
is szépen játszott, de most örömében olyan kedvesen, olyan
gyönyörűségesen zendített rá, hogy a szegény favágó csak hallgatta
ámultan, mintha elvarázsolták volna.
"Sosem hittem volna, hogy ilyen tündéri zeneszó is lehet a földön!" - gondolta.
Éppen
ekkor ért oda a farkas, a róka meg a nyúl. A favágó nyomban látta
rajtuk, hogy valami rosszban törik a fejüket. Fölemelte villogó
fejszéjét, s odaállt hatalmasan, elszántan a hegedűs elé, mintha azt
mondaná:
- Vigyázzatok, mert aki hozzá mer nyúlni, annak velem gyűlik meg a baja!
Az állatoknak egyszeriben inukba szállt a bátorságuk, és hanyatt-homlok bemenekültek a sűrűbe.
A hegedűs pedig csak játszott, játszott, gyönyörködtette a szegény favágót varázslatos dallamaival.
Aztán búcsút intett neki, és eltűnt az erdőben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése