A suszter Manói

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár
cipõre való bõre.

Abból este kiszabta a cipõt,
hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendõn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.

Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipõ. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz.

Kezébe vette a cipõt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.

Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipõ. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára. - Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bõr tellett ki belõle.

A suszter este ezeket is szépen kiszabta. "A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól."

De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipõ, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevõ is akadt mind a kettõre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bõrt vásárolhatott.

Harmadnap reggel azt a négy pár cipõt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétrõl hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült.

A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belõle.

Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipõkhöz a bõrt, aztán, mielõtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének: - Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a mûhelyünkben?

Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert elõhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.

Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába.

Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bõröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tûztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.

A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipõk el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett.

Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltûntek.

Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony: - Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipõt.

Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötõtû, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipõket meg nem csinálta.

Este aztán a kiszabott bõr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.

Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek.

Egykettõre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipõt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek. Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?
Többet bizony nem is suszterkodunk!
- énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.