Manda oldala

Csipkerózsika

Élt egyszer réges-régen egy király meg egy királyné.

Szerették egymást, népük is szerette őket, gond, baj,

betegség sosem szakadt rájuk, de hiába volt meg mindenük

hiába álltak válogatott paripájuk az istállójukban.Hiába

virultak a világ legszebb virágai a kertjükben: a szívük te volt

bánattal, napestig csak azt sóhajtozták:

-Ó, ha nekünk gyerekünk volna!                

De bármennyit sóhajtoztak, bárhogyan búsultak. Nem teljesedett

a kívánságuk. Már-már letettek a reményről is.Alig szóltak már egymáshoz.

Mert ugyan mit is, szólhattak a bánatukon kívül!

A király magányosan járta az erdeit, de vadat sosem ejtett. A királyné

meg egyre csak a kertjében tartózkodott. Mintha sok dolga volna, a világ szép virágaival. Pedig igazában rájuk sem tekintett. Csak üldögélt a halastó partján, és búslakodott. Egyszer, ahogy megint ott szomorkodik

a kőpadon, váratlanul loccsan egyet a víz, egy öreg béka ki a partra.

Oda totyog a királyné elé és azt mondja: -ne búsulj tovább, szépséges királyné. Azért jöttem ide, hozzád, hogy a tudatodra adjam:

betelik végre a szíved vágya!

Nem múlik el egy esztendő és kislányod fog születni.

 

Úgy is lett minden, ahogyan az öreg béka megjósolta: a királynénak lánya  született. Hanem az olyan gyönyörű volt, hogy a király azt se tudta, hová legyen örömében. Nagy lakomát rendezett, és nem csak rokonait, barátait, jó embereit hívatta meg rá. Hanem az ország javasasszonyait is.

Tizenhárom ilyen javasasszony élt az országban. A királynak megy csak tizenkét aranyterítéke volt a palotában. Töprengtek, tanakodtak, mitévő legyenek, hogyan terítsenek tizenkét aranytányérral  tizenhárom személyre. Végül a főudvarmester azt mondta:

-uram, királyom, nincs más megoldás. Az egyik javasasszonynak otthon kell maradnia!

Minthogy ennél okosabbat senki sem tudott tanácsolni. Most már csak azt kellet eldönteni, ki legyen a tizenháromból az akit, nem hívnak meg.

-Én azt ajánlom, hagyjuk otthon a legöregebbiket. -Szólt megint az udvarmester. Az úgy sem tud egyebet, mint zsörtölődni! Zsémbes, morcos vénasszony! Csak elrontaná a mulatságot. Aztán ő lakik valamennyiük közül a legtávolabb. Innét ki tudja talán el sem jut hozzá a lakoma híre! Ebben meg is egyeztek: kiküldtek tizenkét követet a tizenkét javasasszonyhoz. A tizenharmadikat meg otthon felejtették.

 

Mikor a vendégek mind együtt voltak nagy fénnyel, pompával megkezdődött az ünnepség.

A javasasszonyok sora odajárultak a bölcsőhöz, és mindegyik megajándékozta valamivel a gyermeket. Az egyik jósággal, a másik szépséggel a harmadik gazdagsággal. Elhalmozták mindennel, amit csak kívánni lehet a világon. Tizenegyen, már ráolvasták a maguk áldását. Mikor hirtelen-váratlan betoppant a tizenharmadik. Nem köszönt senkinek nem nézet senkire, futott egyenest a bölcsőhöz. S fen szóval így kiáltott: -Halljátok a szavamat, király és királyné!

Ti ugyan nem hívtatok meg engem, de én mégis eljöttem! Ne mondjátok, hogy fukar vagyok. Én is hoztam valamit a gyermeketeknek. Mikor a királylány betölti tizenötödik évét, megszúrja egy orsóval az ujját és holtan esik össze!

Ez az én ajándékom, amiért így bántatok velem! Azzal sarkon fordult és elhagyta a termet. A vendégek elszörnyedtek. A királyné a rémülettől ájultan hanyatlott csipkés párnáira.

Akkor oda lépet a bölcsőhöz a tizenkettedik javasasszony, aki még nem jutott szóhoz.

-Ahhoz nincs erőm, hogy egészen föloldjam az átkot. Mondta, de enyhíteni tudok rajta. A királykisasszonynak nem halál lesz a sorsa hanem csak százesztendős álom. Ettől fogva a királynak csak egyetlen  gondja volt: hogyan óvhatná meg a lányát a reá váró veszedelemtől. Szigorúan megparancsolta: égessenek el minden rokkát, minden orsót az országban! Még azt is megtiltottak, hogy kendert vagy lent termesszenek a birodalmában.

A kislányon pedig megfogant az áldás, olyan szép, olyan kedves, olyan okos és illem tudó teremtés volt.

Hogy aki látta nyomban megszerette. Teltek-múltak az évek a kislányból nagylány lett. Gyönyörű hajadon, s eljött az a nap is, amikor betöltötte a tizenötödik évét. Az ország népe szebbnél-szebb ajándékokat küldött neki. S vége-hossza nem volt a sok köszöntőnek. Mikor aztán minden küldöttség elmondta a mondókáját, és véget ért a születésnapi fogadás. A király befogott a hintójában, kihajtott a királynéval meg az udvarnéppel egy kis sétakocsikázásra.

-Levegőzünk egyet kedves lányom nem tartasz velünk? -Kérdezte a lányát. Hanem az inkább otthon maradt. Az udvarnép elporzott a kastély elcsendesedett. Csak oda lent a konyhán folyt tovább a sürgés-forgás: készültek az esti lakomára. Királylány egy ideig nézegette, amit születésnapjára kapott-egy egész szoba megtelt a  sokféle holmival. Aztán ráunt az ajándékokra. És sétálni kezdet a néma palotában. Hatalmas épület volt ez, volt egy szárnya, ahol a királykisasszony még soha életében nem járt.

Minek is járt volna hiszen nem lakott benne senki. Még csak vendéget sem szállásoltak soha ezekben a szobákba. Ódon torony állt a szárny végében. Kőcsipkéit letördelték a viharok. Falára fölfutott a repkény, s alkonyatkor, ha rásütött a nap a borostyán kúszó zöldjéből vaksin hunyorogtak ki apró, vasráncos ablakai.

-Vajon mi lehet a kastélynak ebben az el hagyatott részében? -gondolta a királykisasszony, s megállt a vasrácsos repedezett tölgyfa ajtó előtt. Le nyomta a rozsdás kilincset. Az ajtó csikorgott egyet, s szinte magától kitárult.

  

    Hideg, pókhálós folyósora lépet termek és szobák nyíltak onnan egyik a másik után. Vastagon lepte őket a por, nehéz dohos levegő úszott bennük akár a pincében. ,,itt talán száz esztendeje sem nyitottak ablakot" -gondolta a királylány. és kíváncsian halat tovább teremről teremre, szobáról-szobára. Még a kamrában is bekukkantott, de sehol nem talált semmit. Legföljebb csak pókokat, nagy körbe font hálóik közepén üldögéltek,és riadtan meredtek apró szemükkel a szokatlan látogatóra. Vagy eszeveszetten menekültek fel lengő fonálhágcsójukon egy-eggy sötét sarokba. A királylány pedig csak ment, ment előre. Nyitogatta az ajtókat. Hallgatta a léptei vízhangját. Meg az ódon falakról lepergő vakolat finom zizegését. S egyszerre csak odaért a torony aljába. A sötét kőpadlós, kerek helyiségben ócska limlomok hevertek a fal tövében. Egy törött páncél egy félrebillent sisak, egy ezüstpitykés foszladozó divatból régen kiment ruhaderék, s kitudja még mi minden. A királylány csodálkozva nézte ezt a sok régiséget. Aztán ahogy megszokta a 

szeme félhomályt-mert kintről csak egyetlen rostélyos ablakszemen szűrődött be némi világosság.

Megpillantotta a toronyalja zugában a csigalépcsőt: az vezetett fel a toronyba.

                                  

Megállt a tövében, és fölnézet a szűk odúba; egy kicsit borsózott ugyan a háta, de azért mégiscsak elindult ha már  idáig eljött. -gondolta nem fordul vissza anélkül, hogy a tornyot is be ne járná. Könnyű léptei alatt meg-megcsikordultak a kanyargó lépcső szuvas fokai. Először egészen sötét volt, aztán mintha gyér világosság derengett volna. Egyszerre csak ott állt egy ajtó előtt, annak a résein szűrődött ki valamicske fény. Benyitott és halkan felsikoltott a meglepetéstől. Az ajtó kis kamrába nyílt a kamrában ágy, asztal, szék meg valami furcsa pergő szerszám. Amellett egy vénséges vén anyóka kuporgott és szapora kézzel művelt valamit, de hogy mit, azt a királylány nem tudta, mert még sosem látott ilyesmit.

-Jó napot, anyóka! -Mondta és kíváncsian belépett a kamrába.

Az öreg bólintott, de nem tekintett fel a munkájából. A királylány közelebb lépett hozzá, nézte, nézte a furcsa, zümmögve pergő szerszámot. És megkérdezte:

-Mit csinálsz anyó?

-Fonok felelte az öreg.

-Fonsz  Kérdezte csodálkozva a királylány. -Életemben soha nem hallottam még, hogy valaki fonjon. Mire jó az?

-Arra, hogy a lenből fonál legyen, a fonálból meg ruha a te karcsú derekadra. -És mi az, ami olyan vígan pereg ott előtted?

-Az az orsó. Gyere csak ide, nézd meg közelebbről, ha olyan kíváncsi vagy rá.

A királylány odament, és sorra megnézett, megtapogatott mindent a rokkán:

a kerekeket,

                  a guzsalyt,

                             a fonalat,

                                     az orsót;

de ahogy az orsóhoz ért, olyan ügyetlenül nyúlt hozzá, hogy megszúrta vele az ujját. Abban a pillanatban beteljesedett a réges-régi átok. A királykisasszony lehanyatlott az ágyra, és mélységes mély álomba merült. És vele együtt álomba merült az egész kastély. A király meg a királyné éppen akkor érkezett haza kíséretével a kocsikázásból. Beléptek a csarnokba s ott helyben azonnal elaludtak és elaludt körülöttük az egész udvari nép.

És elszenderültek a lovak az istállóban meg a kutyák az udvaron. A galambok a háztetőn meg a legyek a falon, Még a tűzhelyben lobogó tűz is elcsendesedett és elaludt. A sült nem sistergett tovább a serpenyőben, a víz nem rotyogott tovább a fazékban, a szakács éppen nyakon akarta vágni a szeles kuktát, de a keze megállt a levegőben. S elaludt ő is a kukta is meg a kis széken a konyhalány is. Elpihent a szél is és a kastély előtt egyetlen levél sem rebbent többé a fákon.

Körös-körül pedig sűrű vadrózsasövény sarjadt, évről évre. Magasabbra nőtt körülfonta és végül befutotta a kastélyt, hogy többé semmi sem látszott belőle. Nem látszott még a torony tetején szendergő lobogó sem.

Az országban az öregebbek még jól emlékeztek a királykisasszony keresztelőjére s ha idegen vetődött az országba, vagy a fiatalabbak faggatták őket a rózsabozót titka felől, mindig elmondták a gonosz boszorkány átkának meg a tizenkettedik javasasszony jóslatának történetét. Hanem ahogy teltek-múltak az évek, az öregek lassacskán elhaltak, s végül a régi dolgok emlékezete is kiveszett; az apákból nagyapák, a fiúkból apák lettek, s azok már csak annyit tudtak mesélni a fiaiknak, hogy ott, a mögött a járhatatlan bozót mögött egy gyönyörű szép királylány alszik. Csipkerózsika a neve, és talán nem is fog fölébredni soha többé.

Néha, messze földön egy-egy idegen királyfi is meghallotta az alvó Csipkerózsika hírét. Fölkerekedett, és megpróbált áthatolni hozzá a sövényen, De a tüskés ágak olyan sűrűn összefonódtak, olyan erősen összekapaszkodtak, mint megannyi egybekulcsolt kéz. Aki közéjük merészkedett, egy ideig vagdosta őket fejszével, baltával, fűrésszel, aztán elfáradt. Fönnakadt a tövisek közt, az indák körülölelték, rátekeredtek, megfojtották s híre-hamva sem volt többé. Így jártak mind egymás után, szomorú sorsuknak messze földön híre kelt, s végül már senki sem akadt, aki megpróbálta volna kiszabadítani vadrózsabörtönéből az alvó Csipkerózsikát.

A bozót pedig csak nőtt, növekedett nem merészkedett a közelébe senki, még a vándormadarak is elkerülték.

Aztán hosszú-hosszú évek után ismét ellátogatott egy királyfi abba az országba. Már akkor senki sem tudta igazában, hogyan támadt, mit is rejt a vadrózsarengeteg. Beszéltek ez is azt is. Különféle mendemondák jártak szájról szájra. A királyfi hiába kérdezősködött az emberek csak a vállukat vonogatták. Ő azonban nem hagyta annyiban a dolgot s végül is talált az országban egy igen-igen vén apókát, aki még az öregapjától hallotta valaha gyerekkorában, hogy abban a vadonban van valahol egy kastély. S benne alszik időtlen idők óta, talán már száz esztendeje is a világszép királylány. Csipkerózsika és vele a szülei, a király meg a királyné s mind az egész udvaruk. Akkor a királyfi felsóhajtott s végül így szólt: -Ha száz ilyen erdő áll is az utamba nekivágok és fölkeltem álmából Csipkerózsát! A jó öreg hiába tartóztatta, a királyfi nem hallgatott rá s egy szál karddal nekiindult a bozótnak.

És ahogy a szélére ért és fölemelte a kardját, hogy utat vágjon magának a tüskés indák közt, a sűrű sövény egyszeriben kivirágzott. A bokrok bókolva szétváltak előtte, sértetlenül átengedték, aztán szelíden ismét összeborultak utána. Mert éppen ekkor telt le a száz esztendő és ez volt az a nap, amelyen föl kellett ébrednie Csipkerózsának. A királyfi pedig ment a virágos vadonban, egyetlen ág nem tartóztatta fel, egyetlen tüske nem karcolta meg. Belépett a kastély udvarára és körülnézett. A lovak ott feküdtek az istállóban a szalmán és aludtak. A foltos vizslák és agarak ott hevertek a tornác alatt és aludtak és a háztetőn fönt ültek a galambok. Fejüket a szárnyuk alá dugták és bóbiskoltak. Átment az udvaron és bement a palotába. Odabent aludtak a falon a legyek, a konyhán a szakács még mindig úgy tartotta a kezét, mintha nyakon akarná csapni a kuktát. A konyhalány ott ült a kisszéken, ölében a tyúkkal, amit meg akart kopasztani. A csarnokban ott feküdtek mind az udvari emberek, fent a trónon a király meg a királyné és mindnyájan aludtak.

A királyfi pedig ment tovább, egyre tovább, végig a palotán végig a hosszú folyosón, teremről teremre, szobáról szobára a néma százesztendős csöndben s itt már nem látott mást, csak egy-egy mozdulatlanul alvó pókot. Porlepte kerek hálója közepén. Végül elért a torony aljába fölment a csigalépcsőn, benyitott a kis kamrába és meglátta az ágyon az alvó Csipkerózsát. Egy pillanatig úgy állt ott, mint akit megbűvöltek, mert a királylány olyan szép volt. Amilyet ő még csak elképzelni sem tudott. Nézte, nézte és moccanni sem mert, mintha attól félne, hogy ha fölébreszti, egyszeriben eltűnik a szeme elől, Mint egy tündér. Aztán halkan lábujjhegyen odament hozzá, térdre ereszkedett az ágya mellett és megcsókolta. Ahogy az ajka hozzáért, Csipkerózsa sóhajtott egyet. Arca kipirult szeme fölpattant, mosolyogva nézett a királyfira, úgy kérdezte: -Ki vagy te?

A királyfi pedig felelte: - Eljöttem hozzád, hogy felébresszelek százesztendős álmodból és megkérjem a kezedet.

Csipkerózsa nem szólt semmit, csak odanyújtotta neki a kezét és odahajtotta a fejét a vállára.

Aztán elindultak, kart karba fűzve végig a lakatlan termeken és szobákon. A pókok fölijedtek és riadtan menekültek a sötét sarkokba. Az öreg tölgyfa ajtó csikorogva tárult ki előttük. Beléptek a csarnokba. Ott egyszerre fölébredt a király meg a királyné meg az udvari nép. Odakint az istállóban fölkeltek fektükből a lovak, megrázták magukat és nyihogni kezdtek. A tornác alatt fölugrottak a kutyák, farkukat csóválták és vidáman csaholtak. A háztetőn a galambok kihúzták fejüket a szárnyuk alól, körülnéztek és neki repültek a messzi határnak. A falon futkározni kezdtek a legyek, a konyhában a tűzhelyen föllobbant és táncba fogott a láng. A serpenyőben sercegve sült a pecsenye a szakács hatalmas nyaklevest adott a kuktának. A szolgáló megdörgölte a szemét, nyújtózott egyet a kisszéken és tovább kopasztott a tyúkot.

A királyfi pedig feleségül vette Csipkerózsát, hét országra szóló lakodalmat ültek. És boldogan éltek, míg meg nem haltak.